A hüvelyesek fogyasztásának növelését elsősorban kulturális akadályok gátolják, miközben a kutatás régóta és részletesen dokumentálja az ökológiai előnyöket. Hat valós dilemmát térképeztünk fel, amelyekkel a gazdálkodók, a feldolgozók és a fogyasztók szembesülnek, amikor a rendszer ösztönzői rossz irányba mutatnak.
Európa-szerte egyetértenek a szakértők abban, hogy a hüvelyesek a gazdasági üzemek szintjén mérséklik a jövedelmezőség és a környezeti előnyök közötti átváltást (trade-off). A hüvelyesekkel folytatott köztes termesztés javítja a termelékenységet és támogatja az ökoszisztémákat; a hüvelyes-fűféle keverékek pedig egyszerre növelik a hozamokat és a biológiai sokféleséget. Az eredmények egyértelműek, az előnyök valósak és ezt jól tudja a hüvelyesekkel foglalkozó kutatói közösség is, amely legutóbb a Nemzetközi Hüvelyes Társaság (International Legume Society) 5. konferenciáján gyűlt össze Dubrovnikban.
Akkor mégis miért ilyen alacsony a hüvelyesek vetésterülete, fogyasztása és piaci fejlettsége Európában?
Az ILS5 konferencián Balázs Bálint egy előadásban, valamint egy Neulinger Ágnessel és Fodor Katával közösen jegyzett poszterben járta körül ezt a kérdést, feltárva azokat az átváltásokat és feszültségeket, amelyek továbbra is fékezik az előrelépést. A LegumES projekt keretében készült poszter (Hüvelyes dilemmák: a hüvelyesekre épülő élelmiszerrendszerek előnyei és átváltásai) egy 15 országból érkezett 43 szakértő bevonásával zajló Delphi-vizsgálat eredményeire épít és a hüvelyeseket övező összetett kihívásokra világít rá. Az előnyöket illetően a szakértők véleménye határozottan egybecsengett: 83%-uk egyetért abban, hogy a hüvelyesek megfelelő aránya javítja a köztes termesztés termelékenységét és gazdaságosságát; 81%-uk szerint a hüvelyes-fűféle keverékek egyszerre fokozzák a termelékenységet és támogatják az ökoszisztémákat; 69%-uk pedig úgy látja, hogy a hüvelyesek gazdaságszinten csökkentik a jövedelmezőség és a környezeti előnyök közötti átváltást.
Ám legalább ilyen határozottan egyetértettek abban is, hogy milyen akadályokba ütközik az elterjesztés. 95%-uk szerint a kulturális preferenciáink leküzdése komoly akadálya a hüvelyesfogyasztás növelésének, 93%-uk pedig úgy véli, hogy a bővüléshez érdemi változásra van szükség az étkezési kultúrában és a hagyományos étrendekben. Ezek nyilvánvalóan nem technikai, agronómiai, nemesítési vagy ökológiai problémák. A szakértők által azonosított átváltások is hasonló dilemmákra világítanak rá. A válaszadók 79%-a szerint a legélesebb feszültség a termesztett növények sokfélesége és a vetőmag piacosítása között húzódik: a szabványosított, nagy tételben előállított fajtákra épülő kereskedelmi vetőmagrendszer és a gazdálkodók által nemesített fajták sokfélesége nem fér meg együtt. A köztes termesztés is nehezen fér össze a korszerű mezőgazdasági gépekkel, és a bevett, növényvédőszer-alapú gyakorlatokkal is (64%). A szakértők szerint a helyi, ellenállóképes ellátási láncok megerősítése és a globális piacokon való versengés közötti konfliktus (64%), valamint az a kihívás, hogy a hüvelyesekre épülő élelmiszereket egyszerre kell megfizethetővé tenni a fogyasztók számára, és méltányos árat adni a gazdálkodóknak (61%) is nehezen megugorhatók. Mindebből egy olyan kép rajzolódik ki, amelyben egymással versengő prioritások feszülnek. Vagyis korántsem pusztán az információ vagy a politikai akarat hiányzik.
Ezeket a feszültségeket bizonyítékokon nyugvó, az európai hüvelyestermesztés valós helyzeteiből merített fogalmakba öntöttük. Ezek valódi napi dilemmák, amelyekre nincs kézenfekvő válasz.
Hüvelyes dilemmák: a „hüvelyesek jók nekünk” és a „hüvelyesek mindenütt elérhetők” közötti ellentmondás mindegyik döntésben ott húzódik, és ezt a szakadékot önmagában semmilyen agronómiai kutatás sem hidalja át. A LegumES-ben folyó kutatás során ezért azt igyekszünk feltárni, hogy a bizonyítottan környezeti és tápértékbeli előnyökkel bíró termesztett növények miért maradnak mégis a margóra szorulva az európai élelmiszerrendszerekben és mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon.
A COUSIN projekt ugyanezt a strukturális hátrányt vizsgálja a haszonnövények vad rokonai esetében: az ellenállóbb, kevesebb ráfordítást igénylő fajták nemesítéséhez szükséges genetikai anyag ott van a génbankokban és a vadon élő állományokban, ám a tartós előnemesítési kapacitás, a megfelelő alapanyag és a felhasználhatóságot lehetővé tevő szakpolitikai feltételek hiányoznak. Az ESSRG öt kiemelt növénycsoport, búza, árpa, borsó, saláta és káposztafélék esetében vezeti a szakpolitikai és az érintett bevonási munkát.
A RADIANT projekt (H2020) azokat a szakpolitikai feltételeket vette górcső alá, amelyek az alulhasznosított növények hasznosítását segíthetik. Éppen azokat a növényeket, amelyeket a piaci haszonnövényekre szabott szakpolitikai és piaci berendezkedés a peremre szorított. A RADIANT által feltárt átváltások szinte hajszálpontosan visszatükrözik a LegumES dilemmáit: az intézményi támogatás egy szűk haszonnövény-körhöz áramlik, a diverzifikáció pedig bármennyire is indokolt lenne, ellenállásba ütközik.
A TRUE projekt (H2020) több országra kiterjedő szakpolitikai elemzést készített az európai hüvelyesekről és egy csapdahelyzetet tárt fel: az alacsony kereslet visszafogja a termelést, az alacsony hazai kínálat az import felé tereli a feldolgozókat, az import pedig aláássa azokat az árjelzéseket, amelyek a helyi termesztést ösztönöznék. E csapdából csak összehangolt fellépéssel lehet kitörni: a KAP eszközein, a címkézésen, a közbeszerzésen és a kutatásfinanszírozáson keresztül.
Mindezekből a munkákból leszűrhető egy közös tanulság: a tudomány már előállította az élelmiszerrendszerek átalakulásához szükséges evidenciát, és elvégezte a házi feladatát. A korlát azokban a szakpolitikai, piaci és intézményi keretekben rejlik, amelyek meghatározzák, hogy a gazdálkodók, a feldolgozók és a fogyasztók valójában mit tehetnek.
Az ILS5 minden irányból megerősítette ezt a feltárt mintázatot. Az ökoszisztéma-szolgáltatások monitorozásáról, a vad rokonfajok nemesítésben való felhasználásáról és az értékláncok kormányzási kérdéseiről szóló plenáris előadások egyaránt megállapították, hogy a kutatási kapacitás és a gyakorlati hasznosítás nem áll összhangban, és hogy a szakadék nem tudományos természetű.
A szükséges szakpolitikai keret egyelőre nem létezik, miközben az értéklánc szereplői már most is visszafordíthatatlan döntéseket hoznak. Épp ez teszi a helyzetet sürgetővé.